20 év

Húszéves periódus zárult le tegnap. Eddigi életem fele. 1988 április 1-én lettem a MÁV, az akkor még monolitikus, egyetlen Vasút dolgozója.
Mozdonyvezető gyakornokként a komáromi Vontatási Főnökségen kezdtem ismerkedni leendő munkaeszközeimmel. Először alulról, a vizsgálócsatornából. Később a motortérrel, majd a vezetőállással, a “konyhával”.





Jogosítvány címlapNagy Imre újratemetésének napja Miskolcon talált, aznap fejeztük be a Mozdonyvezető I. tanfolyamot. Néhány hónap vontatási vonatkísérői (vvk) munka, majd felügyelet alatti mozdonyvezetés után Kelenföldön, a Mechwart iskolában folytatódott a képzés, a II-es tanfolyammal. Végül 1990. november 27-én kezembe vehettem az Országos közforgalmú vasúti járművezetői igazolványt.
Dízel mozdonyokon kezdtem. M43, M44, M47, M62. Tatabánya és környéke, Komárom – Székesfehérvár, Komárom – Esztergom.
Jogosítvány belsejeEltelt néhány év, megszereztem a kellő rutint, és következett a villamos átképző tanfolyam; az első része Budapesten, a Tatai úti oktatási központban, majd felügyelet alatti utazás után Kelenföldön.
A három alaptípust tanították: V43, V46, V63. Akkori oktatóim közül néhánnyal (évekkel később ) egészen más körülmények között, kollégaként dolgoztunk együtt.
Kitágult és felgyorsult a világ: állomási tartalék és tolatós tehervonat helyett személy- és gyorsvonatok következtek. 40-60 km/h helyett 100-120. Más szemléletmódot, gyorsabb reakcióidőt kívánt. A beutazott terület növekedésével rálátásom a vasútra, annak működésére is nőtt. És lassan rájöttem, hogy a perspektíva, ami előttem látszik (ahogy a messzeségben a sínek összeszűkülnek), a szó átvitt értelmében is igaz. Megkerestem a Vontatási Gépészeti Főnökség akkori vezetőjét, elmondtam neki, hogy tanulni szeretnék valamit – esetleg beiskolázhatna tisztképzőre. Válasza lehangoló volt: nincs szüksége túlképzett mozdonyvezetőre.
Ekkor érett véglegessé elhatározásom: amint lehet, leszállok a mozdonyról – annak ellenére, hogy semmit sem szertettem jobban csinálni.
Aztán elkövetkezett a 2000. év. Február 4-én a Budapesti Igazgatóságon tűz volt. Nem tudott kimenekülni, és ottveszett Arnóczky Gábor, a tatabányai Villamos Vonalfőnökség oktatótisztje. Helye megüresedett, némi bíztatásra megpályáztam. Augusztus 17-én már nem voltam mozdonyvezető, némi felkészülési idő után oktattam őket. Furcsa érzés volt azokat oktatni, akikkel néhány hónappal azelőtt még mozdonyon váltottuk egymást. Aztán mindannyian megszoktuk.
Közben a MÁV is átalakult körülöttünk. Megszűntek a Villamos Vonalfőnökségek, külső cégbe lett kiszervezve a felsővezeték karbantartás, az oktatói feladatok mellé üzemfelügyeleti teendők is társultak.
Letettem a balesetvizsgálói vizsgát is, ez azzal a furcsa következménnyel járt, hogy ettől kezdve többször jártam mozdony tetején, mint aktív mozdonyvezető koromban.
A MÁV továbbra is a permanens átalakulást élte át. Munkám nem változott, de munkakörömet és a szervezetet, amelyben dolgoztam, mindig másképp hívták. A Cég addig-addig alakulgatott, mígnem azt vettük észre, hogy a hajdanvolt monolit százhúszezres létszáma 38000-re apadt, és feladata már “csak” az infrastruktúra üzemeltetése.
Nem csak a szervezet változott meg, hanem az ott dolgozók is. A valamikor családias hangulat tovatűnt, az összetartozás érzése megkopott. Ez a MÁV már nem az a MÁV…
Egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy ezt már nem szeretném – annak ellenére, hogy a feladatom tetszett. Aztán megláttam a pályázati kiírást a Nemzeti Közlekedési Hatóság honlapján. Megpályáztam a vasúti referensi álláhelyet, és nyertem.
Tegnap még vasutas voltam, hétfőtől köztisztviselő leszek.

Share