Aikido és aiki
Bejegyezve: | 2015. 10. 21. | Comments Off on Aikido és aiki
Mi teszi az aikidot aikidová? A vélemények megoszlanak; gyakori az álláspont, hogy ha valami, akkor az aiki, amelyet meglehetősen szabadon harmóniaként szoktak fordítani. Gyakran történik említés azonban arról is, hogy az aikidoból teljes mértékben hiányzik az aiki, ami legjobban megkülönbözteti a a jujutsu többi formájától.
A technikáknak – a wazának – az alapja az egyensúly megértése, a test mozgását szabályzó mechanika, a megfelelő elhelyezkedés, stb. Az aikido gyakorlása eredetileg ezeknek a területeknek az erősítése volt. Fejlődött az erő, a sebesség, a fókusz és a központ. Az időzítés és a megfelelő távolság tartása már más kérdés volt; a nyitások, mozdulatok és ellentámadások intuitív megértésén alapult.
Ám ha az aikido művészetének gyakorlása itt véget ér, akkor nem lépi túl a jujutsu szintjét; megmarad pusztán az ellenfél vagy parner fizikai manipulálásánál. Ez a fizikai világ szintje, a tudomány birodalma, amely megfigyelhető, megmérhető, megérthető és egyértelműen megmagyarázahtó az agy logikai, gondolkodási funkcióival.
Az aiki szó fejezi ki a kapcsolatot a fizikai való és a szellem (vagy tudat) között. Alapvetően olyan fogalom, amelynek kapcsolatot kell kifejeznie dolgok, létezések között. A wazát tekintve ez azt a folyamatot írja le, amelynek során két ember fizikai interakciója létrejön, és hogy ezt a kapcsolatot hogyan befolyásolják érzékeik, gondolataik és érzelmeik.
Ebben a környezetben a magyarázatok nehézkesek és többnyire metaforikusak. A hatások érezhetőek, és néha megfigyelhetőek, de az okok néha misztikusnak tűnnek. A kapcsoódások a feszültség hiányával jellemezhetőek, amely a „természetességet” fejezi ki – ha ez nem érzékelhető, akkor a technika pusztán mechanikus. Ez az aiki világa, és ez az, ami az aiki művészeteket – köztük az aikidot – egyedivé teszi.
Az aikit használó harcművészetek híres gyakorlóinak – akik közül a leghíresebb Ueshiba Morihei, az aikido alapítója – techikái mentesek voltak minden feszültségtől. A fizikai feszültségtől ugyanúgy, mint a szellemi feszültségtől; bármely feszültségtől, amit az elme produkálni képes. Az aiki fejlesztése szükségszerűen magával hozza a test és a szellem relaxációját.
O Sensei a takemusu aiki kifejezést használta az aikido lényegének leírására. A „take”ugyanaz az írásjel, mint amivel a „budo”, a „harcos útja” első szótagját jelölik. Itt a harci technikákat, avagy a waza-t jelenti. A „musu” ugyanaz a szótag, mint ami a „musubi” szóban (szó szerint: megkötni egy csomót) is megtalálható, ez az aikidoban a partnerek közötti folyamatos kapcsolatot írja le. A „musu” szótagnak van egy generatív jelentése is. Így ebben a környezetben a takemusu aiki azt jelenti, hogy a waza (a harcművészet fizikai megjelenése, a technika) az aikiból ered. Mikor a partnerek vagy ellenfelek érintkeznek, a technika spontán módon jön létre. O Sensei gyakran mondta, hogy ezek a technikák „isteni technikák”, amelyeket a kami fedett fel előtte. Pontosan ez az az elem a végrehajtott technikában, amely láthatólag cselekvő fél nélkül jön létre, és jellemzi az alapító aikidóját, és amelynek példaképpen kellene szolgálnia saját gyakorlásunkhoz.
Ennek megtapasztalásához nem az adott technika sikeres végrehajtásához kell ragaszkodnunk; sajnálatos módon a legtöbb aikido edzésen ez a ragaszodás nőttön nő, ahelyett, hogy csökkenne. Az edzéseken jellemző módszerként az instruktor a tanítványok előtt áll az uke szerepét betöltő és egy bizonyos támadást indító partnerével. Az instruktor ezután bemutat egy technikát, amelyet a tanítványok megpróbálnak leutánozni.
Ezzel az oktatási módszerrel az a gond, hogy mesterséges a legelejétől kezdve. Az uke tudja, milyen technika következik, és a végrehajtást várva tudatosan, vagy tudattalanul, de megváltoztatja energiájának irányát. Ez megnehezítheti a technika végrehajtását, olyan helyzetet hozva létre, ahol a tori erőltetni próbálja a technikát, hogy pontosan olyan legyen, mint amilyet mestere bemutatott. Nos, ez alapvetően nem aiki. A technikába nagyfokú feszültség kerül, amikor a tanítvány megpróbálja valaki más technikáját utánozni.
Az uke lehet, hogy nem is adja a szükséges energiát az instruktor által bemutatott technikához, de a tori közben keményen dolgozik, hogy azt a bizonyos technikát hajtsa végre, mert az az elvárás. Ez a legkevésbé sem hasznos annak az érzékenységnek a kifejlesztéséhez, ami a ffizikai erő helyett az aiki hasznosításához szükséges.
A probléma egyik lehetséges megoldása az energia kivétele a partnerek közöti kapcsolatból. Ilyenkor a támadó feladata a védekező technikájának elősegítése. A támadó nem „támad”, hanem segítően mozdul. Ez lehetővé teszi a tori számára az ellazulást, az áramló mozgás kifejlesztését, és a gyakorlás iránti pozitív érzelmek felszabadulását, mert minden működőnek érződik.
Ezzel a megoldással az a baj, hogy a technika közbeni feszültség feloldásához alapvetően hamis megoldást ad. Csak azért jön létre harmmónia a technika végrehajtása közben, mert a támadó a védekező kezére dolgozik; a harcművészetből eltűnik a harc. Ez olyan, mintha konfliktus nélkül alkalmaznánk konfliktuskezelő eljárásokat.
A gyakorlás alapvető követelménye, hogy a támadó tegye a dolgát. Ha megragadja a védekezőt, annak a fogásnak erős kapcsolatban kell lennie a védekező centrumával. Ha üt, tényleg akarja megütni a védekezőt! Lehetetlen megérteni az aikit, ha a kapcsolat energiái szétoszlanak. Egy fej irányba kinyújtott kar nem ütés, csak egy kinyújtott kar. Egy gyenge fogás nem ér többet egy karkötőnél, az igazi fogás megpróbálja kontrollálni a védekező centrumát. Megpróbálja korlátozni a tori mozgását, ki próbálja billenteni, megpróbálja megakadályozni az ellentámadásban. Ha a támadás nem ilyen, a partnerek közötti kapcsolat megszűnik, vagy létre sem jön. Az igazi technikák végrehajtásához valódi, elszánt támadásra van szükség.
Az aikido néhány stílusában ennek a fajta gyakorlásnak az ellenszerét keresve átesnek a ló túlsó oldalára. Az ukék ellenállnak minden technikának, ezzel jelentősen megnehezítve, vagy éppen lehetetlenné téve végrehajtását. Erre válaszul a tori fizikai erejére kezd koncentrálni, az aiki helyett azt kezdi fejleszteni, hogy felül tudjon kerekedni ezeken az ellenálló gyakorlótársakon.
Még egyszer: van egy alapvető problémánk. A feszültség és erő használatának erőltetése a támadó részéről harcművészeti szempontból borzasztó rossz szokások kialakulásához vezet. A mozdíthatatlanságnak a harcművészetekben nincs szerepe; nyitásokhoz vezet, amit a tori kihasználhat. A technikákat nem lehet csak úgy blokkolni. Ha a tori észrevesz egy nyitást, a támadást visszafordíthatja, de nem erővel. A jó válasz olyan, hogy az uke nem veszi észre, amíg meg nem történik. Ez annak az eredménye, ahogy hagyjuk a kapcsolat energiáját áramlani anélkül, hogy mesterségesen erőt alkalmaznánk. Szóval mi is lehet a megoldás? Sem a túl együttműködő, túl lágy és áramló, harci szempontból a legkevésbé sem hatékony gyakorlás, sem a merev, a fizikai aspektusokra koncentrált gyakorlás, ami harci szempontból hasonlóan nem hatékony, nem igazán jó választás.
Gondoljunk bele a dilemma környezetébe. Először is, aki aikidot gyakorol, annak meg kell tanulnia ütni; nem csak az erős, de feszes, vagy a lassú ütésekre gondolok itt, amiket a legtöbb aikidoka végrehajt, hanem az igazi, gyors és erős ütésekre – ezekhez szükséges a fókuszt fejlesző technikák kombinációja és ezek követelik meg az ellazulást. Így tudunk eltávolodni azoktól a mereven végtrehajtott technikáktól, amit azok hajtanak végre, akik azt hiszik, hogy az aikido a támadó földbe döngöléséről szól. A fegyveres technikák segítenek ezen a területen. A fegyveres technikákat nem lehet pontosan, hatékonyan végrehajtani, ha valaki testileg és szellemileg meg van feszülve. Segíthet, ha az instruktor gyakran bemutatja a kapcsolatot a pusztakezes és a fegyveres technikák között, így a tanítványok a pusztakezes technikákat ugyanolyan ellazultan tudják végrehajtani, mint a fegyveres gyakorlatokat.
Az ukének nem csak erővel kell támadnia, hanem tudatában kell lennie annak is, mikor és hol nyit. A torinak meg minden alkalmat meg kell ragadnia egy-egy atemi bevitelére, ahol úgy látja, az uke túl nyitott (ezt az ukének is meg kell tennie). Mikor az uke fogással támad, minden pillanatban készen kell állnia az atemi hárítására; támadását úgy kell elterveznie, hogy ezt meg tudja tenni. Ezzel nem csak egyszeri támadásra készül, hanem figyelmét a harc folyamatára tudja összpontosítani. A technika így válik teljesebbé; a támadó nyitásának kihasználásává, aztán kontroll alá vonására, végül megdobására és/vagy leszorítására.
Amint a technika inkább a nyitásokra fókuszál, mint a fizikai erőre, a szellemi irányultság annál fontosabbá válik. Az atemi fenyegetésének észlelésének hatására az ukemegváltoztathatja mozgását, utánamozdulhat egyensúlyának, stb. A technika inkább arra irányul, hogy az ukét a végrehajtáshoz megfelelő pozícióba hozzuk, minthogy mindenáron megpróbáljuk végrehajtani a technikát. Ez az a pont, ahol a ki-ről beszélhetünk: a tudatunkat használjuk, hogy irányítsuk a testet.
A gykorlás intenzitását lassan kell fokozni, oly módon, hogy ne keltsen feszültséget. Vannak, akik azt hiszik, hogy szándékaik erősségének, fizikai edzettségük fejlesztéséhez szigorú edzés szükséges. Ez ugyan igaz, de megfelelő módon kell végrehajtani. Ha valaki úgy gyakorol, hogy az edzés fizikai része fájdalmat okoz, nem jól csinálja. A gyakorlókban a feszültség sejtszinten is rögzül, és hasonló (test)helyzetben rögtön felszínre kerül. A gyakorlás intenzitását fokozatosan kell emelni, lehetővé téve a tanítványoknak, hogy az egyre nagyobb és nagyobb energiát tudatukkal is kezelni tudják (fudoshin: „mozdíthatatlan tudat”).
Míg az egyértelmű, hogy egy kezdő egyszerűen csak ismételje és ismételje a technikát, amíg az mozdulataiban nem rögzül, a harmadik vagy második kyu fokozatot elérő tanítványokat rá kell vezetni a henka wazára (a helyzettől függően váltani az egyik technikáról a másikra), ha a technika, amit megpróbálnak végrehajtani, nem működik. Ahelyett, hogy bármely technikát erőltetnének, a tanítványok kifejlesztik a képességet és érzékenységet, amivel megérezhetik merre áramlik az energia, és így technikájukat megfelelően iránythatják. Ezzel nagyobb hangsúly kerül az ellazultságra, mint az izomerőre és az erő hamis ideájára.
Az Aikido gyakorlásának központi kihívása, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az erős szándék, vagy akarat fejlesztése, és a fizikai feszültség technikából eltávolítása között. Yamaguchi Sensei úgy tanította, hogy a technika nem igényel nagyobb erőkifejtést annál, mint ami ahhoz kell, hogy elbírjuk valakinek a karjának súlyát, amikor kibillentettük egyensúlyából.
Ha a végkifejletet tartjuk szem előtt, akkor nem fogjuk tudni megtalálni azt a helyet, ahova az energia magától áramlana. Itt nagyon sok dolga van a Tudatnak. Az egyetlen pillanat, amelyben valami megtörténhet, a jelenlegi pillanat. A múlt elmúlt és nem változtatható meg. A jövő még nem érkezett el, tehát akkor nem történhet semmi. A jelenlegi pillanat a múltbéli pillanatok áramából származik, amelyek a jelen pillanaton keresztül áramlanak a jövőbe. A jövő minden eseménye lehetőségek tárháza, amelyek mind múltbéli tevékenységek eredményei, és mindezt a jelen pillanatban alakítjuk. A jelen pillanatban bármit is teszünk, az befolyásolja a jövő lehetőségeit. Tehát tetteinket vezérelheti az az elmélet, hogy jövőbeli lehetséges végeredményeket készítünk elő, de nem köthetjük magunkat hozzájuk. Ha hozzákötjük magunkat egy legetséges kimenethez, az azt jelenti, hogy a Tudat megragad a múltban (a technika ideájához kötődik, nem a pillanat valóságához). Ez nem aiki.
Ha megpróbáljuk kitalálni, mit akar a támadó tenni, a Tudat a jövővel foglalkozik. Ez nagyon veszélyes, mert a a támadó várt reakciója egészen más lehet, mit amit valójában tenni fog. Ez akár sérüléshez is vezethet az uke oldalán, és nem megfelelő technika erőltetéséhez a tori oldalán. Ez sem aiki. Az rendben van, és szükséges is, ha a jelen pillanatban látjuk egy akció lehetséges kimenetelét, mivel ez adja a technika szerkezetét és ez képezi a stratégia alapját. Ha ellenállunk a kísértésnek, hogy kilépjünk a jelenből, akkor készen állhatunk bármilyen befejezésre, és a támadó és védekező találkozása eredményeként születő technika könnyedén áramlik.
Ennek eléréséhez az egyik módszer a jiyu waza lehet, korábban alkalmazva, mint általában szokásos. A tanítványokat bíztatni lehet, hogy találják meg egy adott technika esetén az energia áramlásának lehető legkönnyebb útját. Ha egy kivitelezett technika nem működik, lehetségesnek és automatikusnak kell lennie, hogy igazítsanak az áramlás irányán. Az az oktató, aki megpróbálja a tanítványt arra kényszeríteni, hogy egy adott technikát egy bizonyos módon hajtson végre, tulajdonképpen arra tanítja, hogy erőltesse a technikát. Ezzel tudatát „beleragasztja” a technika ideájába, eltávolodva a valóságtól. Ez sem aiki.
Az Aikido valójában a relaxált, ellazult testi és tudati állapotról szól; arról, hogy maradjunk a most pillanatában, még nyomás alatt is. Az aikido gyakorlói és oktatói jobban végezhetik munkájukat, ha némi kreativitást visznek tanítási módszerükbe.
